Vidékre költöztünk, stop.

Tudom, régen írtam, ám nyüzsgő volt a január, mindenféle változás előjelei lengedeztek a levegőben, na meg egy február elejére tervezett költözés vidékre, amit már jó ideje terveztünk.

Most éppen hete, hogy egy erdő ölelte tisztás közepén álló turistaházban éldegélünk R-rel, termetes fenyőfák és sok-sok hó között. Naphosszat isszuk a forró teát, bakancsban és meleg pulóverbem üldögélve tervezgetünk a ház ebédlőjében, a magam részéről a lehető legközelebb húzódva a fűtőtesthez, ami szerencsére ontja magából a meleget, itt ugyanis még tél van. A fővárosi tizenpár fokos enyhülésről szóló híradások a hóborította tájat nézve itt meglehetősen valószerűtlenül hatnak, bár az előttünk kanyargó útról már elolvadt a hó, máshol azért még van belőle rendesen. Mindenesetre nem panaszkodom, mert kétségkívül jobb a helyzet, mint az érkezésünk napján, amikor történetesen a leheletünk is látszott – odabent a házban.

Hogy mit csinálunk itt télvíz idején? Álmodozunk, tervezgetünk és ahogy R. mondja érdeklődő barátainknak: főzögetünk is, ami egészen pontosan továbbra is azt jelenti, hogy én főzök. R-nek a turistaházzal kapcsolatosan vannak mindenféle tervei: a házban a környékre kiránduló csoportok számára biztosítunk szállást, valamint iskolás gyereknek szervezünk majd tematikus, nyári táborokat. A ház jelenleg egyben a lakásunkként is funkcionál, mert R. szerint személyesen kell megtapasztalni a dolgokat, na ez van most. Nem, nem olvastam túl sok regényt, tényleg ez van, csak Ugron Zsolna –egyébként nagyon klassz - regényével ellentétben, itt kastélynak hűlt helye (legalábbis sajátnak), ámde van a környéken jónéhány felfedezésre váró, mesés vár, sok-sok erdő és kiváló tokaj-hegyaljai borászatok, mert hogy ez lenne a helyszín maga, közelebbről Erdőbénye, ami a gasztroblog olvasók számára bizonyára ismerősen cseng Fűszeres Eszter híradásaiból. A dolog nálunk úgy kezdődött, hogy jártunk ide borfesztiválokra, megismerkedtünk a helyért és a közösségért tenni akaró emberekkel, a falu meg egyre csak vonzott és vonzott, aztán tessék, ez lett belőle. Érthető, nem?

Mi van még, lássuk csak: R. jön, megy, intézkedik, jómagam pedig reggelente a fenyőfák körül kavargó állatnyomokat vizslatom, esténként pedig mindenféle zajokat fülelek az erdő felől, tegnap például határozottan úgy hallottam a sötétben, hogy jár odakint valaki, kértem is R-t, hogy rögvest nézze meg, hát nekiindult, felkapcsolta az autó fényszóróit, amik bevilágították a ház mögött az erdő alját, R. hunyorgott egy darbig, majd egy legyintéssel közölte, hogy á semmi, csak vaddisznók. Hát, ha csak azok… motyogtam, és közben tempós hátrálásba kezdtem az ajtó felé, de aztán meggyőztem magam és közelebb merészkedvén az autó fénypászmájából füleltem az erdő aljában sertepertélő vadállatok mélyről jövő röfögését. R. csillogó szemmel közölte, hogy ez tök jó, és persze szerintem is, azzal a kitétellel, hogy ezek az állatok csak maradjanak az erdőben, és R. szerint ez így is lesz, mert ők jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.

Na és akkor a főzésről is szólok néhány szót, elvégre ez mégiscsak egy gasztroblog: az ultramodern, gépesített konyha után kissé furcsa itt főzni, de már kezdem megszokni, ahogy azt is, hogy ha nincs itthon este fél hatkor paradicsom és paprika, akkor már valószínűleg nem is lesz, mert ekkorra már rég bezárt a faluban a bolt, ezért a hűtőben fellelhető, előzőleg beszerzett csirkemájat ezúttal némi kapribogyóval és szárított paradicsommal fűszerezve olíva olajon sütöttem, mert szükség törvényt bont és ha jól alakulnak a dolgok, miért is ne? Márpedig jól alakultak: a vacsorából megmaradt csirkemájat apró darabokra vágtam, majd leöntöttem a múltheti költözés során átmentett libazsírral, aztán a májat és a zsírt üvegbe zárva hagytam megdermedni. A zsírral együtt kis darabokban a máj is kenhető állagúvá alakul, szórjunk rá egy kevés sót, esetleg pirospaprikát…hozzá némi friss zöldség és máris kész a fenséges reggeli.