2011. február 17., csütörtök

Kenyérsütés - a kezdet




Frissen sült kenyér illata terjeng a levegőben, kezemben gombóccá gombolt hálós szatyor, mellettem a dülöngélő kerítéslécek között cikázik öreg macskánk, megyünk kenyérért. Nemcsak én tartok a pékség felé, ide jár az egész város. Aki szereti a kenyérlángost, hétvégén azt is rendelhet, ehhez csak margarint, juhtúrót és tejfölt kell vinni előző nap a pékségbe, az ebből készült kencével vastagon megkenik a tepsiméretű lángost és a kemencében annak rendje, s módja szerint kisütik. Már kora reggel friss kenyér illata száll a levegőben, a pékség hétkor nyit, a kiadó ajtó előtt ilyenkor már kígyózik a sor, mindenki az elsők között szeretne hozzájutni a ropogós, csillogó héjú kenyércsodához. Az ajtó ablakán benézve látni lehet, amint Pista bácsi fehér ruhájában a cipókkal megrakott polcok között tüsténkedik, mialatt a felesége, Ági néni egy kis füzetben keresgéli az előjegyzéseket, a füzetben a megrendelők neve mellett a napok nevei, továbbá függőleges vonalak sorakoznak annak jeleként, hogy ki, hányadik kenyerét viszi a héten. A családunkban egy ideje én töltöm be a felelősségteljes kenyérszállítói pozíciót, ez összefüggésben lehet azzal, hogy én vagyok a legkisebb és ebből következően a legfürgébb. Öreg macskánk kíséretében sietősen szaladok hazafelé a még meleg, ropogós héjú kenyérrel. Hazaérve aztán jutalomként enyém a kenyér csücske, vagy ahogy otthon hívjuk, a dumója. Képek a gyerekkoromból...
Aztán Pista bácsi úgy tizenöt éve sajnos bezárta a pékségét és a családjával Győr mellé költözött, ott lakik ma is - nem gazdaságos ma jó kenyeret sütni, mondta egy alkalommal, mikor hazalátogatott. Apám később nem is szívesen evett a bolti kenyérből, mindig bosszankodott, hogy morzsálódik a belseje, ilyenkor rendszerint közölte, hogy ez nem kenyér, ez semmi és hogy csak Pista tudott igazán jót sütni.


Egy ideje magam is készülök házi veknit gyártani, mert kóstoltam már néhány igazán jót, de ha az előttem álló dagasztásra gondoltam, mindig elbizonytalanodtam, mígnem a múlt héten arra mutattak a jelek, hogy itt az idő. Egy ismerősöm a vérszomjas zempléni farkasokról és vaddisznókról szóló rémtörténeteiben előrevetítette, hogy majd egésézen biztosan rádöbbenek, valójában téves lépés volt ez a vidékre költözés, ha nem is a vadállatok miatt, de mert a helyi boltban tuttira csak szeletelt kenyeret és zacskós tejet lehet kapni és hamarosan iszkolok majd vissza a városba, hát ezt vizonálta nekem. Nos, kijelenthetem, hogy a helyi boltban egészen sokféle áru van, a friss kenyérhez azonban időben kell érkezni, ha ezt elmulasztjuk, marad a szeletelt. Pesten tíz perc séta alatt hozzájutottunk minőségi pékáruhoz, itt azonban ha jót akarunk enni, egészen Szerencsig kell utazni. Jó, ez nem a világ vége, autóval itt van a szomszédban, mégis kell legyen a kenyér ügyre valami más megoldás, nyilván R. is erre a következtetésre jutott, amikor múlt héten fejből felmondott nekem egy Jamie Oliver kenyérreceptet metódusostól, mindenestől.

A tegnapi hóesés aztán meghozta a kedvem a sütéshez és most már kijelenthetem: a dagasztás egyáltalán nem olyan vészes ügy, mint hittem, sőt, tényleg van valami megnyugtató a kenyértészta gyurmázásában. Az eredmény egy igazán ropogos héjú, puha belsőjű kenyér, az átlagosnál sűrűbb textúrával, másnap sem morzsálódik, szóval egészen biztató. Aki nem hiszi...






Fehér kenyér



Hozzávalók, 0,5 kg-hoz

45 dkg búza finomliszt
15 gr élesztő
3 dl langyos víz
1/3 ek só
1 csapott ek kristálycukor

A lisztet egy nagyobb edénybe szórjuk, a közepébe a kezünkkel mélyedést formázunk, beleöntjük a víz felét, majd beleszórjuk az elmorzsolt élesztőt, a kristálycukrot és a sót. A lisztkupac széléről villával folyamatosan adagoljuk a lisztet a kráterbe, először csak óvatosan, hogy a kráter széle és benne a víz megmaradjon. Amikor már a liszt nagy részét belekevertük, akkor a kezünkkel elegyítsük tovább, fokozatosan adagolva hozzá a vizet. Amikor a tészta nagyobb cafrangokból áll, gyúrjuk masszává, ha kell, adjunk még hozzá lisztet egészen addig, amíg a tészta már nem ragad.

Gyúró, simító, paskoló kézmozdulatokkal formázzunk cipót, gyúrjuk sokszor át, ez kb. 4-5 perc, ha kell, adjunk hozzá még lisztet. Amikor már jó, liszttel szórjuk meg az edény alját és a cipót is, és egy kendővel letakarva 30 percre tegyük meleg helyre, hogy megkeljen a tészta, azaz a duplájára dagad.

Amikor az idő letelt, a tésztát gyúrjuk át, nyomkodjuk ki belőle a levegőt, formázzuk és újra kelesszük 30 percet, most is a duplájára kell dagadjon a tészta.

A sütőt előmelegítjük 180 ۫C-ra, én a gázsütőt 5-ös fokozatra állítottam.

Amikor a második kelesztési idő letelt, a kenyerünket ha kell, kissé újraformázzuk és kilisztezett tepsiben kb. 30 percig sütjük.

8 megjegyzés:

  1. Nagyon szép kenyeret sütöttél,nem rég sütöttem én is az első kenyerem:-)

    VálaszTörlés
  2. köszönöm Ditta :) megnéztem a blogodon,a tiéd is szép munka és a többi péksüteményed is mind nagyon jól néz ki, gratulálok :)

    VálaszTörlés
  3. Szuper kis írás, bennem is felderengett néhány gyermekkori emlékem a vidéken töltött nyarakról. Ugye az élesztő csak másfél deka, nem 15? :)))

    VálaszTörlés
  4. köszönöm és örülök, ha szép emlékeket idézett az írás. Hát persze, 15 gramm, nem deka...kijavítottam :)

    VálaszTörlés
  5. hajrá, így tovább...ruházzatok be egy gépbe, lehet h megéri...pusz

    VálaszTörlés
  6. Eszter, R. szerint a kenyérsütő gép nem olyan romantikus. Én pedig azt hiszem, hogy egy mosogatógépet mindenképpen előnyben részesítenék...

    VálaszTörlés
  7. Gratulálok,szép lett, én is így kezdtem egy fél éve, azóta rendszeresen sütök itthon. Csak nekiállni nehéz. Ehhez nem kell kenyérsütőgép, a lényeg a hosszú kelesztés szerintem. És az írás megint nagyon klassz! Szívesen jövök mindig!

    VálaszTörlés
  8. köszönöm Ritmus :) úgy tűnik, hogy nálam is rendszeres lesz ez a tevékenység, ha nem is mindennapos. A gyakorlatban azért ez is könnyebb, mint ahogy elsőre elképzeljük, nem?

    VálaszTörlés

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails