Putnoki hegyek (dombok?) dicsérete

Gyerekkoromban apámmal gyakran sétáltunk a Hegyes-tetőre vezető, színes présházakkal, szilva és diófákkal szegélyezett úton. Mentünk a fenyvesbe tobozt gyűjteni, útközben kecskerágót és somot szedtünk, az erdőben mókust, a tisztáson szökkenő őzeket lestünk mozdulatlanul.

A hegy (domb?) tetőről az erdőbe vezető utat már régen benőtte a gaz, ezért én általában csak a tető aljáig megyek, az is egy jó óra oda-vissza, nem mintha itt az idő tényező lenne itt a Sajó völgyében...


Az utcánk fölötti pincesoron túl, illatozó orgonabokor folyosón át visz az út az egyik szőlőhegyre (dombra?), ahol az itteni lakók készítik boraikat saját fogyasztásra, ebből aztán vannak is esetek.

Szóval ez az út nagyon kedves nekem, szinte várom, hogy manók, vagy koboldok toppannak itt elém, bár meg kell mondanom, hogy eddig még sajnos (vagy szerencsére) nem volt hozzájuk szerencsém.

Régen szinte alig láttam embert a hegyen, most majd minden tízméternél kijött valaki az útra beszélgetni, ja mert azt még nem mondtam, hogy hétvégi látogatásom, na meg Anyák napja apropóján sétálni hívtam anyut.

Találkoztunk például egy fiúval, aki kókadozó kutyát cipelt a karjaiban, aztán egy volt iskolatársammal, aki az anyjával és két kisfiával lakik a hegyen. Amíg én fölszaladtam a dombtetőre, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a völgyben elterülő városkára, anyám a kertbe kiültethető orgonát és bambusznádat (!) kapott a szomszédos faluból ide költözött lakótól, aki messziről kiabált nekem, hogy „ezt fotózd le”, ám én éppen érdekesebb látnivalót találtam:

Az orgonás ember kertjében egy vízgyűjtőként használt vascsillére bukkantam, pont olyanra, amilyen régen a szőlőnkben állt a faház ereszcsatornája alatt. Valamilyen okból az 1459-es számot vésték (vagy mit csináltak) bele, a gazdája szerint ez valami gyártási sorozatszám lehet, hiába tetszett volna jobban nekem évszámként...

Aztán miközben alaposan szemügyre vettem egy orgonabokrot - a tömör, halványlila fürtök apró virágai hogy lehetnek ennyire tökéletesek? - véletlenül beletapostam egy ültetvénybe és ezt abból tudom, hogy egy apró faházból zilált frizurájú, furcsa öltözetű úr szaladt ki vastagkeretes szemüvegben, hadonászva kiabálta, hogy „fiatalasszony ne lépjen bele, nem látja, hogy azok friss ágyások?” Bár rögtön kifejeztem őszinte sajnálatomat, ő méltatlankodva berohant a házba, ám mire a bambuszügylet végére értünk, ismét megjelent, immár tetőtől talpig beöltözve, permetező tartállyal a hátán, sapkában és védőszemüvegben rohant ki a házból, mintha az Óz a csodák csodája egyik jelentős szereplője volna, és határozott lépésekkel éppen a friss ágyások felé (vagy felénk?) tartott, amikor megcsúszott és fenékre esett a fűben. Éppen csak a köröző méhecskék hiányoztak a feje körül, mint ahogy az a jobb rajzfilmekben látható.

Anyu kiskertjében is egymás mellett sorakoznak már otthon a friss vetemények, kaptam is az egyikből egy adag sóskát, vidám, tavaszi zöldsalátát rittyentettem belőle némi sült spárga és egy kevés olivás, balzsamecetes vinegrett hozzáadásával, R. vásárolt valahol busafilét, ez is rákerült, a recept közzétételétől ezúttal mindenkit megkímélek, egy efféle saláta általában úgyis improvizáción alapszik...