A virágnak megtiltani nem lehet...

avagy mustrán a tarcali Kikelet Pincében

Múlt hétvégén barátok jöttek látogatóba és Dávid kérésére R. még reggel bejelentette a társaságot a kiváló kézműves borairól ismert Kikelet Pincébe borkóstolóra, ahol tokaj-hegyaljai viszonylatban rendkívül rugalmasan, már délután tudtak fogadni minket, így ebéd után rögvest Tarcal felé vettük az irányt. A borvidék pincészeteinél ugyanis általában egy-két nappal előre, telefonon jelentkezhetnek be a látogatók borkóstolóra, kisebb pincészeteknél éppúgy, mint a nagyobbaknál, ennek elmulasztásakor számolni lehet azzal, hogy a borbarát hoppon marad, ám ezúttal szerencsére nem így történt.

A francia származású borász Berecz Stéphanie és férje, Zsolt vezetik a kis kézműves, családi borászatot és terméskorlátozással művelik a területeiket, ennyit tudunk, na meg azt, hogy kedveljük a boraikat, Dávid például a 2009-es Lónyai Hárslevelűért rajong annyira, hogy a házukhoz közeli kis borüzletből már a teljes készletet felvásárolta. Stéphanie a házuk (egyben a borászat) kapujában fogad minket,

kertjük mögötti földúton indulunk fölfelé dűlőket szemlélni a Feketehegyre.

Útközben Stéphanie elmondja, hogy Zsolt éppen a szőlőben dolgozik és hogy később, a borkóstoláskor majd ő is csatlakozik hozzánk. Megtudjuk azt is, hogy 6 hektáron gazdálkodnak, és nem csak a hozamot korlátozzák, de fürtszelekciót is végeznek és ahogy a hegy oldalába érünk, mutatja a Feketehegy dél-nyugati részén nemrégiben 2 hektáron furminttal betelepített Farkas dűlőt

és a szomszédos Előhegy fölött található Lónyai, fölötte pedig a Kassai dűlő, ahol furmintot és hárslevelűt egyaránt termesztenek.

A Lónyai dél-nyugati fekvésű dűlő, ez hűvösebb hőmérsékletű, a szőlő itt jóval később érik - mondja.

Mesél a falu többszázéves múltjáról, megtudjuk, hogy Tarcal mindig is jómódú településnek számított, a borászat itt a XVI. században virágzott, ám még később is a gazdagabb települések között tartották számon és a hely borászati jelentőségét mutatja, hogy működött itt egy szőlészeti és borászati kutatóállomás.

Tovább folytatva utunkat, egyszercsak előbukkan az egykori kőbánya mélyén kialakult tengerszem (errefelé így nevezik a kőbányák mélyén kialakult tószerű, természeti képződményeket),

amiben a helyiek nyaranta fürdenek is, sőt, a hegy oldalába vályva egy amfiteátrum is feltűnik, ami korábban a Zempléni Fesztivál egyik helyszíne volt, mostanra , gazdátlan lévén, sajnos erősen romlásnak indult az állapota - mondja Stéphanie. Fölbaktatunk a dombtetőn trónoló óriási tokaji aszús üveghez, ahonnan megcsodáljuk a községre és a környező hegyekre nyíló panorámát, látjuk az Andrássy Kúria elegáns épületegyüttesét is, megtudjuk, hogy errefelé az uralkodó kőzet andezites-riolitos és látunk két őzet ugrabugrálni a Farkas dűlőben, bájosak.

Aztán irány a pince, ahol már Berecz Zsolt is csatlakozik a társaságunkhoz, miután a szőlő támrendszerét megszabadította néhány kilométernyi dróttól, megújítandó azt. Az udvaron néhány szőlőprés, egy régi palackozó szerkezet és egy traktor utalnak a borral kapcsolatos munkára, egy oldalkocsis régi Pannónia motor pedig Zsolt egyik hobbijára, aztán a pincében kiderül, hogy a horgászás a másik, amit nem restell akár télen is űzni.

A több, mint kétszázéves pince falán zöld nemespenészbe ágyazódott régi forintok, az ódon fahordókban furmint, hárslevelű és zéta leve érlelődik itt nemes borokká. Stéphanie-nak arra is volt gondja, hogy friss pogácsát kerítsen az asztalra, ezúton is köszönet érte.

Rögvest érkeznek aztán a borok, egy 2008-as, citrusos ízvilágú Hárslevelűvel kezdünk a Váti dűlőből, Zsolt és Stéphanie mondják, hogy ebben az évben válogatni kellett a szemeket, mert illósodni kezdett a szőlő - ezen a boron ezt mindenesetre cseppet sem érezni.

Aztán következett a 2009-es, melegebb évjáratban született Lónyai Hárslevelű elbűvölő, virágos illattal, mely mellett én sárga muskotályra emlékeztető illatjegyeket véltem felfedezni a házigazdák meglepetésére,mivel ez a fajta a teljes telepítésnek mindössze egy százalékát adja, zsálya viszont terem a dűlőben, valószínűleg azt érzem, mondják. A szakértőbb kóstolók némi szörcsögés után közlik, hogy a bor zöldalmás ízjegyeket hordoz, ezt így írjam le.

Ezután következik a 2009-es Váti Hárslevelű, ami jóval vastagabb bor, több savval és magasabb alkohol tartalommal, ezt rögvest összevethetjük a még hordóban lévő 2010-es verzióval, a virágos jegyeket illatában már ez is szépen hozza.

Ezután jött a Farkas dűlő 2009-es szűztermésének gyümölcsillatú nedűje, furmint a javából, elegáns darab és közben előkerül néhány pattintott kőkorszakból származó kőeszköz is, úgymint dárdanyíl,kés stb., errefelé ilyeneket találhat az ember, ha közelebbi barátságot köt a földdel.

Elválasztóként a száraz és édes borok között a társaság legkisebbje magára zárta az udvaron állomásozó traktort, kimentése után következtek a késői szüretelésű, édes borok. Az első egy 2008-as, közel háromnegyedében Hárslevelűt, valamint a fennmaradó részben fele-fele arányban zétát és furmintot tartalmazó házasítás 72 gr maradék cukorral, illatában virággal, majd mintha csak folyékony mazsolát kortyolnánk.

Aztán jön egy 2005-ös szamorodni, amit aszúsodott furmint és hárslevelű szemekből válogattak, s ami 100 gr maradék cukrot tartalmaz, ám ezt egyáltalán nem érezni, annyira szép harmóniában van a sav, a cukor és az alkohol, desszertekhez ez nagyon jól megy, szeretik - mondja Stéphanie mosolyogva, mi is. Ebből a házasításból mindössze 820 palackkal készítettek.

Zsolt a borok készítésének mikéntjéről elmondja, hogy acéltartályban kizárólag a késői szüretelésű házasításaikat készítik és a hidegkezelést végzik benne, például a borkő kicsapatását, boraikat egyébként fahordókban erjesztik és érlelik.

A kóstolás végéhez közeledve lelkünk szinte fürdik a 2008-as, borostyánszínű Zéta eperízű élményében, nem túlzok, a borból csak úgy árad az eperlekvár édes illata. Ilyenkor jön a rendszerint költői kérdés, hogy kerül az eper a borba, Stéphanie csak mosolyog, hogy így csodálkozunk és mondja, erjedéskor a bornak még málna illata volt, később váltott eperre.A bor cukortartalma 138 gramm, mégsem mondhatjuk, hogy túl édes lenne, sőt bor ez a javából.

Aztán előkerül még egy 2004-es ötputtonyos aszú, finom kajszibarackos illattal és ízében is maga a tökély, szebb lezárás nem is lehetne, így lassan hazafelé vettük utunkat, megköszönve a szíves vendéglátást és a kitűnő borokat. Röviden a következőképpen tudom összefoglalni a lényeget: kis pince, nagy borok, kedves emberek.

Gasztrotúra Bécsben, avagy Naschmarkt, Havelka és Figlmüller

A hosszú hétvégén Zs-vel és R-rel kiruccantunk Bécsbe és ha már, akkor elbaktattunk a Karlsplatz közelében található Naschmarktra is, ami a város legrégebbi és legnagyobb piaca.

Állítólag már a XVI. században is piac volt itt, csak akkor még Aschenmarktnak nevezték. Az „aschen” szó németül hamut jelent, a név eredetére több magyarázat is létezik: az egyik szerint azért kapta ezt a nevet, mert a helybeliek ide hordták a kályháikból a hamut, a másik szerint a piacon eleinte majdnem kizárólag tejet árultak,a korabeli tejes „palackok” pedig kőrisfából (die Esche) készültek. A Naschmarkt nevet a múlt század óta használják, a német „nassolni” igéből jön és igaz, ami igaz, mindent lehet itt kapni, ami ebbe a kategóriába belefér, például Wasabi-s mogyorót is, méghozzá nagy mennyiségben:

Aztán néhány jól megrakott fűszerpolc kínálta magát, és az ilyenek mellett nem tudok csak úgy elmenni, fél füllel még hallottam, amint Zs azt mondja „kész, elvesztettük”, pedig mindössze egy csomagocska szárított virágot vettem itt ételdekorációs célokra.

Jó, kissé fennakadtam egy óriás olaj- és kapribogyókat áruló standnál is, és hát hová máshová rejtettem volna a zsákmányt, mint a válltáskámba, ami azóta olyan illatot áraszt, mint egy formában lévő olajfaliget, majd fetasajttal töltött cukkinit és marinált articsókát kóstoltunk, majd mindenféle színpompás, egzotikus gyümölcsök jöttek, leginkább a szemnek.

Kicsit odébb aztán áldozatul estünk az aszalt gyümölcsök csábításának: az epertől a mangón át minden volt itt 50-100-200 gr-os kiszerelésben, Zs-vel vettünk egy-egy nagy csomag vörösáfonyát fejenként 2 euróért, meg én még egy csomagocska pekán diót valami reménybeli tortára.

Ezek itt afrikai, meg dél-amerikai gyökérzöldségek,

amiket R. szerint sajnos nem vihettem magammal várost nézni, pedig volt itt fekete-, meg yam gyökér, manióka és perui lila burgonya, de a halas pult sem kevésbé volt érdekes, ez itt például egy csapatnyi Alfonsino hal:

de játszott még friss makréla, osztriga és egyebek is, mellette meg halétterem azoknak, akiknek ezen látványra az enyémhez hasonlóan beindul a nyáltermelésük.

A tavaszvárás jegyében a virágok is szép számmal képviseltették magukat, de sajnos mindhiába tettem különféle célzásokat R-nek azok festői szépségéről:

Mint említettem, a piacozás végére meglehetősen éhesek lettünk, legközelebb biztos, hogy itt eszem valamelyik hummusz bárban, de most mégis Figlmüller felé vettük az irányt, hogy Zs-nek is legyen szerencséje egy malomkeréknyi méretű, szűzpecsenyéből készült bécsi szelethez mit kartoffelsalat und Grüner Veltliner, mert azzal azért mégiscsak jobban csúszik.. Figlmüller vendéglőjében a Stephansdom közelében a biztonság kedvéért kettő is van, ha az egyikben esetleg teltház lenne még mindig van esélyünk a másikban helyet találni, mi is így tettünk.

Aztán Zs. mutatott nekünk két olyan helyet a közelben, amiket még nem ismertünk, az egyik a Trzesniewski nevű ételbár, ami a tojáskrém számtalan variációját kínálja, a másik pedig egy hagyományos, kicsi és füstös, mégis elbűvölő kávézó, a Café Havelka, mely máig őrzi a háborúk előtti idők hangulatát. A hely korábban a bécsi értelmiség és művészvilág felkapott helye volt (most is annak tűnt), belépsz és időutazol, a kávét kis tálcákon szállítják a hagyományos öltözetű pincérek, egyszerű kávéscsészékben, vizespoháral kísérve. Bámészkodtunk, szusszantunk aztán meg irány a Belvedere.

Kiruccantunk: Rókusfalvy Fogadó, Etyek

Etyek ősi múlttal rendelkező település, már az őskorban is lakták, az idők folyamán éltek itt hunok, avarok, rómaiak, törökök és németek is. A falu lakói őrzik hagyományaikat: több borász dűlőszelektált gazdálkodást folytat, az itt élő és alkotó művészcsoport pedig a falu székelyeinek kézműves múltját örökíti tovább: műhelyeikben házi szőttesek, fafaragások és mázas kerámiák készülnek. Az Öreghegy présházai és a magasba nyújtózó szőlőtőkék dűlöngélő sorai varázslatos látványt nyújtanak, ám mi a szőlőhegyen tett villámlátogatás után már megyünk is tovább: a Rókusfalvy Fogadóba igyekszünk, éhségünket csillapítani.

Megérkezünk a régi, sváb parasztházból kialakított Fogadó teraszára és a ház lomha mozgású kutyája, Rambo társaságában helyet foglalunk a színpompás leanderek alatt. Szomjunkat rögtön házi készítésű csipkebogyó, ribizli és bodza szörppel enyhítjük és hagyjuk magunkat elvarázsolni: a székeken fehér szőttesek, az asztalokon kacskaringós, zöld mázas kerámia sótartók és cserepes virágok, az ajtó melletti dobozban régi vágású szódásüvegek dülöngélnek, egy méltatlankodva sziszegő, ám feladatát hősiesen teljesítő darab a mi asztalunkra is jutott. Miközben az étlapot böngésszük, a kerítés tetején sorakozó muskátlikon túl, a közeli házak tetején át a távolban magasodó templomig utazik tekintetünk, miközben természetesen az ételekről sem feledkezünk meg.

Örömmel nyugtázzuk, hogy az étlapon a szezonális kínálat mellett heti ajánlat is helyet kapott, amelyet a készséges pincér elmondása szerint mindig a környékről aktuálisan beszerezhető, friss hozzávalókra épít Vidák Zoltán séf. Ottlétünkkor többek között búzatörettel és trombitagomba mártással körített, lassan sült kacsamell, karalábéfőzelék és fehércsokoládéval nyakon öntött bogyós gyümölcsök gazdagítják az egyébként szűk, ám igen ínycsiklandó ételekből álló étlapot. Szintén a hely jellegzetességének tekinthető, hogy kizárólag környékbeli pincészetek borait kínálja a ház: a legtöbbet a ház saját, egyébként kiváló borokat produkáló pincészetéből, meg is kóstoljuk őket hamarosan.

Mi, lányok elsőként házi pástétomokból, marinált zöldségekből és szintén saját készítésű paradicsomlekvárból álló ízelítőt kóstolunk. Igazi tobzódás ez a házias, mégis újszerű és izgalmas ízekben. Kóstolunk marinált karfiolt és sárgarépát, vöröslencse salátát, aszaltszilvás csirke pástétommal, paprikás felvágottat és persze kitartóan kíváncsiskodunk. A pincér szorgalmasan szállítja az információkat a konyhából, mígnem egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy asztalunknál maga Vidák Zoltán séf fejti fel a bazsalikomos paradicsomlekvár titkait. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a tányérunkon a látványra abált szalonnára, ízre disznósajtra hajazó házi finomság valójában malacfej carpaccio, amit a nemzetközi trendeknek megfelelően sous vide eljárással, azaz egy speciális, vákuum alatti hőkezelési technikával, alacsony hőfokon, jó sokáig főztek és amely házilag, kissé egyszerűbben a következőképpen állítható elő: egy malacfejet kicsontozunk, majd alaposan megfőzzük, fóliára helyezve a húst szétnyomkodjuk, a lyukas részekbe zselatint teszünk, fűszerezzük, a fóliával a húst szorosan feltekerjük, majd hűtőbe tesszük, hogy összeálljon, végül hajszálvékonyan szeletelve tálaljuk.

Az omlós kacsacombhoz igazán izgalmas párosításnak bizonyul a párolt almás, savanyú káposztás lángos, de a nagy előételkavalkád után még kiváló etyeki rozéval könnyítve is kissé kifog rajtam, ahogy könnyűcsontozatú barátnémon is a napi ajánlatból választott kacsamell. Nem úgy R. aki kitartóan és módszeresen lát neki a kelkáposzta főzeléken pihenő bárányvariációknak. Degesz, degesz hátán, de én ugyan ki nem hagyom az édességet, még lelki krízis lesz belőle. Nos, elmondhatom, hogy a narancsfagylalttal tálalt csokoládétorta könnyű, mint a nyári szellő, szinte simogat, bár egy kicsivel több csokoládéval talán még jobb lenne. Ki tejes kávéval, ki mázas csészében felszolgált espresso-val zárja az ízkalandot. A pincér még megemlíti, hogy akár a vendéglő előtt bóklászó kutyát is hazavihetjük, ha gondoljuk (nem Rambo-t természetesen, hanem egy másikat), de ezúttal nem élünk a lehetőséggel.

Mindent összevetve, a Rókusfalvy Fogadóban összhangban vannak a dolgok: kifogástalanul elkészített, egyszerűségükben is fantáziadús ételek kerültek asztalunkra és igazán figyelmes vendéglátásban részesültünk. Barátságos környezet, közvetlen személyzet: itt nyoma sincs a városi bisztrók vendéglátására jellemző feszengésnek.

A szeptember 26-27-ei hétvégén hagyományosan megrendezésre kerülő Etyeki Kezes-Lábos Fesztivál szerencsére jó alkalmat szolgáltat arra, hogy újra ellátogassunk Magyarország legfiatalabb borvidékére. A fesztiválon is a hagyományos módszerekkel, természetes alapanyagokból készült termékeiket kínálják majd a környékbeli kiállítók, ugyanakkor az etyekieken kívül találkozhatunk az ország más borvidékeiről származó, dűlőszelektált gazdálkodást alkalmazó borászokkal is. Megkóstolhatjuk az Etyeki Párlatház pálinkáit, a helyi termelők házi készítésű sajtjait és vásárolhatunk majd finom házi lekvárokat és szörpöket is.