Igazán friss garnélát tengerparti országban bárhol ehetünk, gondoltuk Zs. barátnőmmel, amikor pár évvel ezelőtt, görögországi hátizsákos túrára indultunk. Elhatároztuk, hogy végigesszük az összes tengeri halat, ami csak létezik az Égei-tenger partvidékén. A túra első napján az athéni piacon rögtön találtunk is egy utcai árust, akinél friss, omlós tintahalat ettünk, hát megérkeztünk, gondoltuk. Tengerparti ország lévén, joggal feltételeztük, hogy a Peloponnészoszi-félsziget belsejében mindenhol találunk majd friss garnélát, kagylót, tőkehalat és még sorolhatnánk, pedig abból, hogy egy ország relatíve nagy területe közvetlenül a tenger mellett fekszik, még nem következik, hogy az egész egy nagy tengerpart, következésképpen mindenhol van friss hal.
A tisztességes, napi kultúra-bevitel után ugyanis hiába kerestük a halat a vendéglőkben, a beszédes pincérek félsziget-szerte nem győzték magyarázni nekünk a belső területekhez kapcsolódó, húsra és zöldségekre épülő kulináris hagyományokat, amiket kénytelenek voltunk elfogadni, na nem mintha szenvedést jelentett volna a moussaka, vagy a fokhagymás padlizsánkrém, csak hát mi friss halra vágytunk, mindhiába.
Lássuk, mit tehet az ember Budapesten, ha tengert-vágyó hangulatba kerül és majd megveszik egy kis friss tengeri halért, annyira, hogy szinte már az orrában érzi a halvendéglők messziről csábító illatát? Annak ellenére, hogy tengerparttal nem rendelkezünk a friss, tengeri hal már ebben a városban is elérhető, mert szerencsére elég sok étterem kínál étlapján ilyen fogásokat. Ha görögös a hangulatra vágyunk, mehetünk a Dyonysos Tavernába, ha széles választékra, akkor az Óceán Bar & Grillbe, ha pedig otthoni halörömökre, akkor rendelhetünk sushit, vagy éppen elbattyoghatunk a Vásárcsarnokba és jól bevásárolhatunk, hogy aztán otthon kedvünkre megfőzzük. Kedden és pénteken érkezik friss áru az alagsorban lévő halárushoz, ahhoz, aki a csarnok főbejárata felől közelítve az utolsó halas a sorban. Dicsőségét már több fórumon megénekelték előttem is, nem célom ezt tovább fokozni. Ezúttal friss garnélákat vettem, aztán könnyű tengeri ebédet rittyentettem belőle.
A garnéla alaphelyzetben szürke színű és szagtalan, sütés/főzés közben a hő hatására azonban egy-két perc alatt lazacszínűvé válik, „így jelzi”, hogy elkészült. Mi modenai balzsamecettel meglocsolt salátával és ropogós héjú fehér kenyérrel ettük, amivel a végén alaposan kitunkoltuk a serpenyő alján maradt fűszeres, petrezselymes olívaolajat.
Fokhagymás-petrezselymes garnéla
Hozzávalók 2 főre:
50 dkg nyers garnéla (lehet, hogy elsőre ez soknak tűnik, de szempillantás alatt elfogy...)
egy csokor petrezselyem
3 fej fokhagyma
1,5 dl olívaolaj
0,5 dl rozé (vagy száraz fehérbor)
só, bors
A garnélákat megmossuk: ha a fejük még rajtuk van, azt letépjük, majd a hasuknál kezdve lehámozzuk róluk a páncélt, az utolsó ízt akár rajta is hagyhatjuk (ezt majd evés közben távolítjuk el). A hát felső, középső részén láthatóvá váló vékony, fekete tápcsatornát hüvelyk- és mutatóujjunk közé fogva, óvatosan kihúzzuk belőle és eldobjuk (ha ez éppen nem látható, akkor a háta elejét középen egy hegyes késsel kicsit felhasítjuk, amíg láthatóvá nem válik). A megtisztított rákokat ezután átöblítjük és egy papírtörlő segítségével megszárítjuk őket.
Egy mélyebb, nyeles serpenyőben olívaolajat melegítünk, rádobjuk a karikára vágott fokhagymát és alacsony hőfokozaton néhány percig dinszteljük (ne barnuljon meg, mert akkor a fokhagyma is és az olaj is megkeseredik), majd eltávolítjuk azokat olajból és helyükre tesszük a rákokat.
Erősebb fokozatra kapcsolunk, a rákokat mindkét oldalukon két-két percig sütjük, majd aláöntjük a bort és ebben még két percig pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk petrezselyemmel, majd az egészet jól összeforgatjuk.
Negyedekbe vágott citromszeletekkel tálaljuk.
